eMese

.



Pingpong szombaton

Élt egyszer egy sün, akinek akkora volt a lába, mint egy lónak. Pontosabban lólába volt a sünnek. És ez még nem volt elég, mert ennek a sünnek kezei is voltak. Méghozzá is akkora kezek, hogy túllógtak még a lólábain is szegénynek. A földön húzta azokat a kezeket. És hogy ne keltsen feltűnést ez a sün folyton állarcos bálokba járt, meg farsangokra, meg maszkabálba, hogy ne tűnjön fel, még véletlenül sem senkinek, micsoda lólábai vannak, szegénynek, s hozzá kezei, melyek még e hatalmas lábakon is túllógnak. Hiába, na, sok hibája volt ennek a sünnek.
Hanem az egyik szombaton, ez a sün kitalálta, hogy nem megy maszkabálba, hanem elmegy inkább pingpongozni barátjával, a disznóval. Fel is hívta telefonon és invitálta, hogy menjenek pingpongozni, mert az remek egy jó mulatság. Hanem ennek a disznónak nem, hogy keze nem volt, de lába se. Csak hatalmas uszonyai a végtagjai helyén. Mondta is a sünnek, ne szórakozzon vele, mert még feldühíti, hát hogyan tudna ő kezek nélkül pingpongozni. A sün azzal védekezett, hogy ő is sokkal magasabb, mint a pingpongasztal, a hosszú lólábai miatt, így talán egyenlőek lesznek az esélyeik. A disznó ennek ellenére sem ment bele, csak feldühödött és lecsapta a telefont. A sün pedig ahelyett, hogy újból felhívta volna a disznót, hogy meggyőzze, inkább megint elment maszkabálba, így soha nem tudjuk majd meg, tényleg tudott volna e egy ilyen sün-disznó páros szombaton pingpongozni.



A déli borotvaszó

volt egyszer egy madár
aki csütörtököt mondott
-csütörtök,csütörtök-sipitotta
hát erre rózsaszin borotvapamacs lett belőle
a róka meg felvitte a habot a csuka bajszára
ki se fűzte csak bepamacsolta és akkor vette észre
hogy a madár bebújt az órába és várta a delet
de az óra megállt a róka keze a levegőben
mert a csuka a bajszát összeakasztotta vele
ha az óra járt volna
a csuka meg lenne beretválva
de nem lett dél
igy a madár csak csütörtököt mondott.
.

eMese

.

Vendel úr nagy háza

Hogy hol volt azt meg nem mondom, de volt egyszer, bár lehet, hogy kétszer, egy város és abban egy irtó nagy ház. Ez a ház olyan hatalmas volt, hogy talán az egész város beleférhetett volna, mégis csak egyetlen ember lakott benne, a ház tulajdonosa: Vendel úr. Régebben ugyan itt élt Vendel egész rokonsága, ükanyók, nagymamák, sógorok, keresztlányok, unokafivérek, nagybácsik, dédpapák és még sorolhatnám miféle kiterjedt rokonság, sokféle nemű és ezernyi korú kisze-kusza népség, de nem érnék a felsorolás végére még az én életemben sem. Elég az hozzá, hogy Vendel úr rokonai mára már mind kihaltak vagy elköltöztek, ott hagyva Vendel urat egymagában, abban az irtó nagy régi házban. És, hogy mit csinált egyedül az öreg Vendel abban a borzasztó nagy házban? Hogy örült e annak, hogy egyedül lehet? Nemhogy örült, de valósággal ugrált örömében. Néha cigánykereket is vetett, vagy csak tapsikolt mintha gólt lőttek volna a fociban. Örült, hogy a nagy rokonság nem harsog már a különféle szobákban, az öregek nem csoszognak le meg föl minduntalan, hogy a fiatalok nem rohangálnak, kiabálnak, hancúroznak éjt nappallá téve. Vendel úr a nyugalomnak örült, de leginkább annak, hogy ez a hatalmas ház immáron csak az övé. Hogy a házban egyedül lehet.
De öröme nem tartott sokáig. Vendel úr napról napra egyre furcsább dolgokat vett észre az óriási házban. Először az ablakok lettek átláthatatlanok. Majd a padló, és a korlátok kezdtek el recsegni és fájdalmasan nyikorogni. Az ajtók és szekrények pántjai naphosszat nyekeregtek, a tetőcserepek percenként potyogtak, a falak bepiszkolódtak, a csövek eldugultak. A ház kezdett tönkre menni. Mintha beteg lenne ez a ház. Sóhajtozott Vendel úr. De hát egy ház nem is lehet beteg! Mitől lenne beteg, amikor senki nem használja, nyüstöli, cibálja mint régebben a rokonok. Hiszen most csak egymagam vagyok, s én nagyon vigyázok mindenre, a ház mégis egyre rozogább lesz. Hogyan lehet ez? Vendel úr tanácstalan lett. Szerette a nagy házat, amiben lakott, de úgy tűnt egyedül nem mentheti meg. Hiába toldozta, foltozta, suvickolta, eszkábálta, szépítette, ékítette, pingálta és építgette, a ház nem lett fiatalabb, de egyre betegesebb, s úgy tűnt nem éli túl Vendel urat. Még a fejemre dűl! Sápítozta Vendel két kalapácsütés között. Igy hát mit volt mit tenni, Vendel úrnak meg kellett értenie, hogy egy ház akkor boldog, ha emberek laknak benne, akik használják. Igy hát Vendel felkutatta minden, még élő rokonát és megkérte őket, hogy költözzenek vissza hozzá, és nyugodtan randalírozzanak, mert ő nem bánja többé, ha öregek csoszognak le meg fel minduntalan, meg gyerekek rohangálnak, kiabálnak, hancúroznak éjt nappallá téve, mert tudta, hogy csak ezzel mentheti meg ezt az öreg és beteg házat. Amit annyira szeretett. Talán még jobban, mint a rokonait.

Írta: Szóra Katalin
.