eMese

.

Vendel úr nagy háza

Hogy hol volt azt meg nem mondom, de volt egyszer, bár lehet, hogy kétszer, egy város és abban egy irtó nagy ház. Ez a ház olyan hatalmas volt, hogy talán az egész város beleférhetett volna, mégis csak egyetlen ember lakott benne, a ház tulajdonosa: Vendel úr. Régebben ugyan itt élt Vendel egész rokonsága, ükanyók, nagymamák, sógorok, keresztlányok, unokafivérek, nagybácsik, dédpapák és még sorolhatnám miféle kiterjedt rokonság, sokféle nemű és ezernyi korú kisze-kusza népség, de nem érnék a felsorolás végére még az én életemben sem. Elég az hozzá, hogy Vendel úr rokonai mára már mind kihaltak vagy elköltöztek, ott hagyva Vendel urat egymagában, abban az irtó nagy régi házban. És, hogy mit csinált egyedül az öreg Vendel abban a borzasztó nagy házban? Hogy örült e annak, hogy egyedül lehet? Nemhogy örült, de valósággal ugrált örömében. Néha cigánykereket is vetett, vagy csak tapsikolt mintha gólt lőttek volna a fociban. Örült, hogy a nagy rokonság nem harsog már a különféle szobákban, az öregek nem csoszognak le meg föl minduntalan, hogy a fiatalok nem rohangálnak, kiabálnak, hancúroznak éjt nappallá téve. Vendel úr a nyugalomnak örült, de leginkább annak, hogy ez a hatalmas ház immáron csak az övé. Hogy a házban egyedül lehet.
De öröme nem tartott sokáig. Vendel úr napról napra egyre furcsább dolgokat vett észre az óriási házban. Először az ablakok lettek átláthatatlanok. Majd a padló, és a korlátok kezdtek el recsegni és fájdalmasan nyikorogni. Az ajtók és szekrények pántjai naphosszat nyekeregtek, a tetőcserepek percenként potyogtak, a falak bepiszkolódtak, a csövek eldugultak. A ház kezdett tönkre menni. Mintha beteg lenne ez a ház. Sóhajtozott Vendel úr. De hát egy ház nem is lehet beteg! Mitől lenne beteg, amikor senki nem használja, nyüstöli, cibálja mint régebben a rokonok. Hiszen most csak egymagam vagyok, s én nagyon vigyázok mindenre, a ház mégis egyre rozogább lesz. Hogyan lehet ez? Vendel úr tanácstalan lett. Szerette a nagy házat, amiben lakott, de úgy tűnt egyedül nem mentheti meg. Hiába toldozta, foltozta, suvickolta, eszkábálta, szépítette, ékítette, pingálta és építgette, a ház nem lett fiatalabb, de egyre betegesebb, s úgy tűnt nem éli túl Vendel urat. Még a fejemre dűl! Sápítozta Vendel két kalapácsütés között. Igy hát mit volt mit tenni, Vendel úrnak meg kellett értenie, hogy egy ház akkor boldog, ha emberek laknak benne, akik használják. Igy hát Vendel felkutatta minden, még élő rokonát és megkérte őket, hogy költözzenek vissza hozzá, és nyugodtan randalírozzanak, mert ő nem bánja többé, ha öregek csoszognak le meg fel minduntalan, meg gyerekek rohangálnak, kiabálnak, hancúroznak éjt nappallá téve, mert tudta, hogy csak ezzel mentheti meg ezt az öreg és beteg házat. Amit annyira szeretett. Talán még jobban, mint a rokonait.

Írta: Szóra Katalin
.