Pufit leváltották. Vagy beteg vagy szabadnapos vagy ki tudja. Ma egy vékonyabb van helyette. A távcsöves. Pedig Pufi a kedvencem. Mindig kedvre derít, ha munkából igyekszem hazafelé. Pufi egy mosolyalbum. És annak ellenére, hogy tavaly óta még pufókabb, állandóan aktív. Szereti a munkáját. Már amit csinál. A közlekedési vállalat, az itteni BKV, ki nem fogy az agyafúrtabbnál agyafúrtabb munkapozíciók kiötléséből. A szolgáltatás ugyan rosszabb,mint Mexikóban, de rengetegen dolgoznak, szöszmögnek, festegetnek, kalapálnak csiszolnak az aluljárókban és a megállók körül. Látszólag hiába. Az állandó felújítások, átépítések, javítások, terelések, forgalmi rend változtatások ellenére, New Yorkban eljutni bárhová is – különösen hétvégén- metróval, vagy busszal, barátom, igazi cserkésztúra, számháború, gyűrűkúra. Azt meg, hogy mit csinál Pufi délutánonként a Queens Boulevard és a Broadway sarkán, hogy mit irogat, nehéz lenne megfejteni. De Pufi ott van, aktív és intézkedik. Pufinak mindig van teendője. Bonyolult füzetbe jegyzetel, cébébe beszél, barátságos a buszra várakozókkal. Mert mi ott a buszra várunk. Sorban állunk szótlanul, az embereket nézzük, nyakunkat nyújtogatjuk az érkező busz után vagy káromkodunk. Egyetlen reménységünk, egyetlen napsugarunk a szürke délután öt órai ácsorgásában, a fehér ingbe és kék buszosnadrágba gyömöszölt, frissen beretvált Pufi. Aki most odaugrik az újságautomatához, amit íróasztalnak használ, felrántja a karján az inget, hogy Bondosan a karórájára nézzen és felírjon valami, az automatára fektetett kapcsos papírlapok kusza adatai közé. Aztán balra pillant, szeme sarkából nyugtázza a buszra várakozókat, akiket az aluljáró, zöldre mázolt torka lök ki magából az utcára. A soe egyre hosszabb, egyre több fáradt, munkából hazaigyekvő ember és busz, sehol. Pufi a hatalmas, fekete adóvevőbe kiállt. Hol vagy? Közben odaint egy elhaladónak, integet a szemben haladó buszsofőrnek, ismét az órájára pillant, kissé gondterheltnek látszik, nagy súly van a vállán. Hol ez a rohadt busz? Csinálj valamit Pufi! Lokésön. Leheli Pufi, ott áll közöttünk, mintha hozzánk tartozna, egy kicsit izgul, drukkol, hogy a busz már a közelben legyen. Zavart hát egy kicsit, épp, hogy csak sóhajtja. Hol vagy? Pufi a hasán nyugtatja a cébé adóvevőjét, egyik lábáról a másikra áll, mosolyog, pillanat az egész, mindjárt válaszolnak, itt lehet a busz a közelben. Hatalmas a sor. Majd a metrólejáróig ér. Borzalom. És a cébé megreccsen, Pufi hátralendül. Cypress Avenue? All right, 2-3 minutes. Minden rendben. Pufi elégedetten néz végig a sorban állókon, tudja, az első öt hallotta, hogy 2-3 perc és itt a busz, nem hiába ismételte meg, amit egyszer már tisztán hallott, nem hiába állította maxra a cébé hangerejét. Még délben.
De! Mindenkit tájékoztatni kell! Szegény emberek. Itt várnak, mennének haza. Miért is vagyok én itt. Pufi hát hátra ruganyzik, egy-kettő, jobb sasszé, bal sasszé. Pufók kezéből tölcsért formál és a tömegbe kiálltja. Néhány perc! És mosolyog. Jaj, de nagyon mosolyog. Nem hivatalos mosoly ez, nem formaság, nem jólneveltség. Pufi arcán a boldogság mosolya ragyog. Pufi elégedett. Megcsinálta! Elintézte, mindjárt itt a busz. Hát persze. És , All Right.
De Pufi egy spiderman határozottságával visszaszökken posztjára, a buszmegálló táblája és az újságautomata mellé. Gyorsan beleír valamit a rublikák közé. Megfejthetetlen. Megnézi az óráját és azzal üti el azt a 2-3 percet, hogy hátralép és számolgat. Mint valami osztálykiránduláson, kettesével veszi számba a sorban álló idiótákat, vagyis minket. Pufi a száját biggyeszti és elmezget. És?
Egyszerre három Q58-as busz érkezik. Libasorban, egymás után. Öregem. Ez ám a fogás! Pufi nagy pillanata. Ehhez aztán majd most kell ám szervezés. Hajrá Pufi! A buszok hát csurognak a megálló felé, lépésben, óriási a forgalom, Pufi cébén tartja a kapcsolatot velük. Az elsőre szinte még menet közben pattan föl, akár egy labda, máris a buszsofőr arcába beszél, általában viccelődik, de most komoly, nagy az eligazítandó embertömeg. Ez most nem piskóta. Pufi úgy lép le a buszról, akár egy karmester az emelvényről, rácsap a buszra, mint egy kezes hátaslóra szokás, szeme sarkából szomorúan látja, hogy az eleddig fegyelmezett sor, elemeire bomlik és válogat a buszok között.
Pufi dönt. Jobbját kinyújtja a Quenns Boulevard felé, nyomás, int a busznak, te mehetsz, gyerünk, ajtókat becsukni, haladjon az a forgalom. Igy hát az első busz, el. Marad a másik kettő, meg Pufi. Pirosra vált a lámpa, lehet pihenni egy kicsit, be lehet írni a két busz rendszámát meg az időpontokat az adatok közé, a várakozók időközben ugyanis szépen szétosztották a két buszt egymás között. Pufi hát desszertként leáll viccelődni az egyik busz sofőrjével, a Betonarcúval.
A Betonarcú feje, akár egy strandlabda, az agyarak fölé csőkulccsal fölfeszített sötét napszemüveg. Hozzá, teljesen érzéketlen tekintet, kifejezéstelen arc, gipsszel kibélelt csempeszáj. Egyetlen dologból lehet következtetni, hogy figyel: betonarca az ajtó felé fordul, ahol Pufi repdes, ragyog, beszél és beszél. Közben még barátságosan fölsegíti az épp most érkezőket, illedelmesen köszön vagy bólint mindenkinek, de most nincs cébé és nincs kisfüzet, most itt a haver, a buszsofőr, piros a lámba, muszáj váltani egypár szót, hogy hogyan mennek a dolgok így amúgy.
Aztán csak zöld lesz a lámpa és Pufi leszáll a buszlépcsőről, úgy száll ki a buszból, mint egy liftből, szórakozottan, hogy szét se néz, int, mehetsz, mondja, nagyot legyint. Az ajtók becsukódnak mögötte és a fagyasztott szappantartó meglibben velünk, átviharzik a Boulevard-on, Ridgewood felé, hátrahagyva Pufit, akinek végül is. Valljuk be. Mindent köszönhetünk.
