Elektoviszockij: Harmadik epizód

-Elektroviszockij-


Zachary, vagy a beköltözés

Ebben az epizódban Süllőbálna, Dee, a Csíknélküli Zebra és Elektroviszockij kvaterkáznak, de közben adódik egy kellemetlen körülmény, amitől ismét minden megváltozik

Elektroviszockij valamivel napszállat előtt találkozott barátaival, név szerint Süllőbálnával, Dee-vel, aki Csíknélküli zebraként tengeti napjait, és még Jürgen Molotovval, a Fröccsszipollyal, hogy viadalt vívjanak ánglus szokás szerint Czóbel pázsitjánál. Eme helyről megjegyzendő, hogy korunk közepe óta ápolja az öreg Czóbel szobor, szabadidejében meg egy padon üldögél, éppen úgy, ahogy Weöres Sándor is üldögél Savariában. Szóval Czóbel, másik nevén Béla gondozza a füvet, és mindig nagy örömmel szemlélte a különféle viadalokat, különösen az ilyen szívmelengetőket. Bálna és Zebra együtt játszottak, Elektroviszockij a Szipollyal volt. Előbbiek iszonyú gyorsak és ügyesek voltak, ezért diadalt arattak utóbbiak fölött, akik voltak ügyesek, no meg erősek, de gyorsak nem igazán.
Ezeket követően elindultak, hogy szomjukat csillapítsák jóféle napfényvizekkel, pezsdítő vizekkel és habzó szódákkal. A Farkasok Várába mentek be, mert oda volt szokásuk, és igen vidámak voltak. Hamarosan sokan jelentek ott meg, olyanok, akiket kedveltek, de olyanok is, akiket szerettek. Már éjjel volt javában, amikor Süllőbálna így beszélt:
- Menjünk el innen Csehországba, és igyunk némi keserű levet, mert gyomromat megfeküdte a sok plankton.
- Nekem pedig nem, hanem más. Fenyőlevet fogok inni, mert a tajgára szomjazom, és amúgy sem láthatom azt, aki kivette szívemet.
- Legyen így, és lássad mielébb az égnek Legfényesebb Bolygóját.
Mentek hát, de mente közben igen nagy meglepődés ült ki arcukra. Elektroviszockij eltűnt Bálna mellől, hirtelen, úgy, hogy maga sem látta amazt, hiába nézett, azaz egymás látása előtt váltak köddé. Viszockij senkit sem látott maga körül, de ezt csak később vette észre. Csak egyvalaki volt ott, közvetlenül vele szemben, és meg is szólalt furcsa, rekedt hangon:
- Most pedig beléd költözöm! – és beszéde közben látszottak fogai, és nagyon sok volt azokból. Középen lent és fent volt egy-egy hegyes meghosszabbodott fog, ami szekundumról szekundumra változtatta színét.
- Ne költözzél belém! Költözz inkább Szentendrére!
A Nagy Mauzóleum kezében volt egy pohár, amit finoman, de biztos kézzel fogott. Az idegen kivette az egyik nagy fogát, és egyenest a pohár felé hajította, és az levágta menten a pohár tetejét, hogy abból a habzó szóda a földre pazaroltatott.
- Nem félsz tőlem? Érdekes… Általában meg szoktak ijedni, ha nem félnek. – Én vagyok Zachary és most beléd fogok költözni, mert kell nekem a szíved.
Zachary nem tudta, hogy mi történt előzőleg, ennek okáért ugrott egy nagyot, belevájta fogait Elektroviszockij hasába, és lassan felszívódott. Kerengett a vérében, kerengett, de látta ő, hogy mégiscsak hiba volt így beleugrani, mert nincsen szíve, sőt vére helyett valami olajszerű váladék folyik a vezetékekben. Megtalálta viszont a Troicát, és azt kebelezte be s szív helyett.
Közben a Nagy Mauzóleum köré visszatért a világ, benne Bálnával. Ott volt még a Britt, akivel Süllő beszélgetett.
- Elváltoztál Viszockij. Rosszul lennél? Úgy festesz, mintha évek óta nem láttalak volna.
- Valóban? – kérdezte Viszockij.
- A hangod is oly furcsa. Meg a szemed is. – mert valóban el volt változva a tekintete igen gonosszá, ugyanis vörösen és sárgán felváltva égett.
- Ez a lepcses szájú barom meg kicsoda, a teringettét?
- Elektro, te nem szoktál ilyeneket beszélni. Miket mondasz? Ő a Britt, jóvérű gyerek, és nem ellenünk beszél!
- Jó, de akkor én most megölöm, és még le is darálom!
- Tán fasírtot akarsz sütni? Van otthon egy kis marhahúsom. Őt meg nem ölöd, mert megállítlak! – nyakon ragadta Viszockijt és megpróbálta elzárni az áram útját benne, hátha attól megnyugszik, de ez nem sikerült. – Menjünk inkább igyuk meg amit meg kell innunk!
- Jól van, nem bánom, és bántani sem fogom!
Ezután megitták a keserű vízet és a fenyőlevet, majd visszatértek a várba.

Something in the way

-Barnás Márton-


Klaus Molotov (aki egyébként a keresztségben a Molly nevet kapta, de ismerősei csak Józsi néninek hívják) már sejtette, hogy megint a Quimbynek (kultúrzenekar) van igaza. Igen, kevés az ember, sok az emberszerű lény. A kevesek közül néhányan (Molotov családja is) megjelentek Klaus unokanővére, Barnás Adél (szül. év: 1980) esküvőjén. Molotov (szül. év: 1982) megtehette volna, hogy elmegy rá, de nem akart. Mert például nem akart találkozni egy másik unokanővérével, Nagy Krisztinával (szül. év: 1975). Nem csak akkor, hanem soha többé. Az esküvő a felszínen úgyis arról szól, hogy összejönnek nem kevesen, ünnepelnek, és mindenki arra gondol, mi lesz a nászéjszakán (Mi, mi? Baszás! Az lesz! Összedugják, amijük van.). Tehát Molotov ezt kívánta volna az ifjú párnak: legyenek boldogok, szaporodjanak. A mélyben mégis arról van szó, hogy két ember összeköti életét. Klaus nem ment esküvőjére, mert mások boldogsága a saját boldogtalanságára emlékezteti őt. És ott volt kedvenc unokanővére, Nagy Krisztina is. Túl közel kerültek egymáshoz, és ezt nem lett volna szabad. Molotov egyszer talán azt is leírja, mi történt, mi nem történt meg (semmi), most még nem. Először unokanővére érezte magát mocskosnak a történtek miatt, később Molotov is megundorodott önmagától. Ami akkor jó volt, később pusztított. Jó lenne, ha be lehetne fejezni azt a kapcsolatot, de mintha legbelül nem lehetne. Molotov mindenesetre nem ment esküvőre. Elment Rákoskeresztkúrra, ahol kedves ismerőseivel melegpornót forgatott. Fapofával jelentette ki, hogy nincs annál szebb, mint mikor két izzadt férfitest egymáshoz simul. Komolyan is gondolta. Hiszen két ember szereti egymást, és ezt ilyen módon is kifejezik egymásnak. Klaus el is mondta kedves homo és hetero ismerőseinek is, hogy: Szeressék egymást, csinálják. Hiszen nemsokára úgyis alulról szagoljuk a pinát. Hé… az ibolyát. Szóval Molotov melegpornót forgatott. Egy kedves barátja néhány évvel ezelőtt például effektíve kecskepornót forgatott. A kamerát nem a kecskének találták ki, és a kecske egyáltalán nem mellékesen olyan primitív volt, hogy a hamut is bazdmegnek ejtette. A melegpornó forgatása után Klaus szívéből agyába vetített néhány képsort egy lányról, és közben maszturbált. Utána ledőlt pár percre. Audioslave-et, később Nevermore-t hallgatott. Adott egy esélyt K. Kabai Lóránt (szül. év: 1977) Hiba nincs című verseskötetének, de hiábavaló próbálkozás volt. Jöjjön Paul Auster! Paul helyett Zachary (szül. év: 1985) érkezett meg Rákoskeresztkúrra. Jöjjön, Józsi néni, keressük meg Jézust, mondta Zachary Klausnak. Miért mindig mi keressük meg őt, kérdezte Molotov. Mert csak mi találhatjuk meg őt. Csak mi, mondta Zac. Á, most ne, nyafogott Józsi néni. Ekkor Zachary szívéből kiugrott egy macska, aki nagyon hasonlított Lalikára, Klaus kedvenc cicájára. Jé, Lalika, mondta Molotov. Nem, én Isten vagyok, mondta a macska. Én meg Molotov, mondta Józsi néni. Klaus ekkor egyébként Bergman egyik alapfilmjére, a Tükör által homályosan címűre gondolt, melyben Isten egy pók. Ez van. Bergmannak egy pók, Zacnak egy macska az Isten. És kicsoda Isten Molotov számára? És kicsoda Molotov Isten számára? Isten megszólalt. Kérem önt, Molotov, ne késlekedjen. Vigye a barátját is, és keressék meg Jézust. Rendben, de szerintem megint ő talál meg minket előbb, mondta Klaus. A macska (Isten) visszaugrott Zachary szívébe. Zachary, miért kellett jelenetet rendeznie, kérdezte Klaus. Ne haragudjon, de ezt kellett tennem. Induljunk, mondat Zac. Na, jó. A föld alatt ne nézzük meg, nem érdemes. Ott túl könnyen megtalálnánk. Repüljünk az ég fölé, mondta Klaus. És repültek. Molotov segítségével Zac is repült. Repülünk… suttogta. Mi maga Klaus, átment Supermanbe, kérdezte Zac. Ha nagyon akarná, menne magának a segítségem nélkül is, bárkinek menne, mondta Józsi néni, és az ég fölé repültek. Ott találkoztak Kurt Cobainnal, Ludwig Wittgensteinnel, és Bohumil Hraballal is. Beszélgettek egy keveset. Ők sem látták Jézust. Klausék tovább akartak repülni. Várjanak, ezt hallgassák meg, és ezt, meg ezt, mondogatta Hrabal Zacharyéknak. Tehát Sex Pistolst, Clasht, és Ramonest hallgattak. Ez kibaszott jó, mondta Klaus, de miért kellett meghallgatnunk őket. Azért, mert Szentendrén a Nyolcadik Eleven Fesztivál után lesz a Kilencedik Nemzetközi Performance és Nehéz Zenei Fesztivál. Mindjárt kezdődik, mondta Wittgenstein. Viszlát, mondta Józsi néni és már repült is Zacharyval Szentendrére. Ahogy leszálltak, találkoztak egy lánnyal, kinek neve Gollam volt, de ismerősei csak Drágasszágnak hívták. Molotov azt hitte, hogy Gollam maga Jézus. A lány három helyett négy napon belül támadt fel, és a bort fröccsé változtatta. Csak szódás volt. Nem Megváltó, hanem Jézus-imitátor. Józsi néni elküldte őt a picsába. Szentendrén megnéztek jó néhány performanszt, és meghallgattak csomó zenekart. A Lopunk, a Lessdress, a Csókolom, a Tudósok, és a Pop Iván is nagy hatást gyakorolt Klausra. A legnagyobb hatással mégis a Dragibus zenekar békája volt rá. Koncert után Molotov meg is csókolta a békát. A béka egy lánnyá változott, akinek csodaszép lábaiba rögtön beleszeretett Józsi néni. A lány neve Lore (szül. év: 1979) volt. Lore, a Zsiráf. Lore a szerelméért Molotov varázserejét kérte. Egyébként maja nyelven beszélgettek egymással. Nem kell a szereleme. A lábait szeretem. Igaz, a lábai is ön. De, tudja, az én szerelemem Kate Winslet, mondta Molotov. Ki az a Kate Winslet, kérdezte felháborodva Lore, és otthagyta Klaust. Józsi néni elkeseredett. Kate nem lehetett vele, Lore lábai hiányoztak neki, és jézust sem találta. Annyira el volt keseredve, hogy szépen lassan elhagyta őt Isten, Jézus, Kate, a varázserő, a szerelem, a szeretet. Így nem tudott segíteni egy Krisztián nevű agydaganatos kisfiúnak. Nem tudta meggyógyítani, de minden pénzét a kisfiú gyógyítatására fordította. Zokogva ölelte magához a kisfiút. Engem elhagyott mindenki, minden. Nincs Jézusom, nincs kit szeretnem. De szeretni akarok. Legyél te az én Jézusom. Úgy akarlak szeretni, ahogy te akarod, mondta Molotov. Krisztián bólintott. És benne Jézus is.

2007. augusztus 27.

PUFI

Pufit leváltották. Vagy beteg vagy szabadnapos vagy ki tudja. Ma egy vékonyabb van helyette. A távcsöves. Pedig Pufi a kedvencem. Mindig kedvre derít, ha munkából igyekszem hazafelé. Pufi egy mosolyalbum. És annak ellenére, hogy tavaly óta még pufókabb, állandóan aktív. Szereti a munkáját. Már amit csinál. A közlekedési vállalat, az itteni BKV, ki nem fogy az agyafúrtabbnál agyafúrtabb munkapozíciók kiötléséből. A szolgáltatás ugyan rosszabb,mint Mexikóban, de rengetegen dolgoznak, szöszmögnek, festegetnek, kalapálnak csiszolnak az aluljárókban és a megállók körül. Látszólag hiába. Az állandó felújítások, átépítések, javítások, terelések, forgalmi rend változtatások ellenére, New Yorkban eljutni bárhová is – különösen hétvégén- metróval, vagy busszal, barátom, igazi cserkésztúra, számháború, gyűrűkúra. Azt meg, hogy mit csinál Pufi délutánonként a Queens Boulevard és a Broadway sarkán, hogy mit irogat, nehéz lenne megfejteni. De Pufi ott van, aktív és intézkedik. Pufinak mindig van teendője. Bonyolult füzetbe jegyzetel, cébébe beszél, barátságos a buszra várakozókkal. Mert mi ott a buszra várunk. Sorban állunk szótlanul, az embereket nézzük, nyakunkat nyújtogatjuk az érkező busz után vagy káromkodunk. Egyetlen reménységünk, egyetlen napsugarunk a szürke délután öt órai ácsorgásában, a fehér ingbe és kék buszosnadrágba gyömöszölt, frissen beretvált Pufi. Aki most odaugrik az újságautomatához, amit íróasztalnak használ, felrántja a karján az inget, hogy Bondosan a karórájára nézzen és felírjon valami, az automatára fektetett kapcsos papírlapok kusza adatai közé. Aztán balra pillant, szeme sarkából nyugtázza a buszra várakozókat, akiket az aluljáró, zöldre mázolt torka lök ki magából az utcára. A soe egyre hosszabb, egyre több fáradt, munkából hazaigyekvő ember és busz, sehol. Pufi a hatalmas, fekete adóvevőbe kiállt. Hol vagy? Közben odaint egy elhaladónak, integet a szemben haladó buszsofőrnek, ismét az órájára pillant, kissé gondterheltnek látszik, nagy súly van a vállán. Hol ez a rohadt busz? Csinálj valamit Pufi! Lokésön. Leheli Pufi, ott áll közöttünk, mintha hozzánk tartozna, egy kicsit izgul, drukkol, hogy a busz már a közelben legyen. Zavart hát egy kicsit, épp, hogy csak sóhajtja. Hol vagy? Pufi a hasán nyugtatja a cébé adóvevőjét, egyik lábáról a másikra áll, mosolyog, pillanat az egész, mindjárt válaszolnak, itt lehet a busz a közelben. Hatalmas a sor. Majd a metrólejáróig ér. Borzalom.

És a cébé megreccsen, Pufi hátralendül. Cypress Avenue? All right, 2-3 minutes. Minden rendben. Pufi elégedetten néz végig a sorban állókon, tudja, az első öt hallotta, hogy 2-3 perc és itt a busz, nem hiába ismételte meg, amit egyszer már tisztán hallott, nem hiába állította maxra a cébé hangerejét. Még délben.

De! Mindenkit tájékoztatni kell! Szegény emberek. Itt várnak, mennének haza. Miért is vagyok én itt. Pufi hát hátra ruganyzik, egy-kettő, jobb sasszé, bal sasszé. Pufók kezéből tölcsért formál és a tömegbe kiálltja. Néhány perc! És mosolyog. Jaj, de nagyon mosolyog. Nem hivatalos mosoly ez, nem formaság, nem jólneveltség. Pufi arcán a boldogság mosolya ragyog. Pufi elégedett. Megcsinálta! Elintézte, mindjárt itt a busz. Hát persze. És , All Right.

De Pufi egy spiderman határozottságával visszaszökken posztjára, a buszmegálló táblája és az újságautomata mellé. Gyorsan beleír valamit a rublikák közé. Megfejthetetlen. Megnézi az óráját és azzal üti el azt a 2-3 percet, hogy hátralép és számolgat. Mint valami osztálykiránduláson, kettesével veszi számba a sorban álló idiótákat, vagyis minket. Pufi a száját biggyeszti és elmezget. És?

Egyszerre három Q58-as busz érkezik. Libasorban, egymás után. Öregem. Ez ám a fogás! Pufi nagy pillanata. Ehhez aztán majd most kell ám szervezés. Hajrá Pufi! A buszok hát csurognak a megálló felé, lépésben, óriási a forgalom, Pufi cébén tartja a kapcsolatot velük. Az elsőre szinte még menet közben pattan föl, akár egy labda, máris a buszsofőr arcába beszél, általában viccelődik, de most komoly, nagy az eligazítandó embertömeg. Ez most nem piskóta. Pufi úgy lép le a buszról, akár egy karmester az emelvényről, rácsap a buszra, mint egy kezes hátaslóra szokás, szeme sarkából szomorúan látja, hogy az eleddig fegyelmezett sor, elemeire bomlik és válogat a buszok között.

Pufi dönt. Jobbját kinyújtja a Quenns Boulevard felé, nyomás, int a busznak, te mehetsz, gyerünk, ajtókat becsukni, haladjon az a forgalom. Igy hát az első busz, el. Marad a másik kettő, meg Pufi. Pirosra vált a lámpa, lehet pihenni egy kicsit, be lehet írni a két busz rendszámát meg az időpontokat az adatok közé, a várakozók időközben ugyanis szépen szétosztották a két buszt egymás között. Pufi hát desszertként leáll viccelődni az egyik busz sofőrjével, a Betonarcúval.

A Betonarcú feje, akár egy strandlabda, az agyarak fölé csőkulccsal fölfeszített sötét napszemüveg. Hozzá, teljesen érzéketlen tekintet, kifejezéstelen arc, gipsszel kibélelt csempeszáj. Egyetlen dologból lehet következtetni, hogy figyel: betonarca az ajtó felé fordul, ahol Pufi repdes, ragyog, beszél és beszél. Közben még barátságosan fölsegíti az épp most érkezőket, illedelmesen köszön vagy bólint mindenkinek, de most nincs cébé és nincs kisfüzet, most itt a haver, a buszsofőr, piros a lámba, muszáj váltani egypár szót, hogy hogyan mennek a dolgok így amúgy.

Aztán csak zöld lesz a lámpa és Pufi leszáll a buszlépcsőről, úgy száll ki a buszból, mint egy liftből, szórakozottan, hogy szét se néz, int, mehetsz, mondja, nagyot legyint. Az ajtók becsukódnak mögötte és a fagyasztott szappantartó meglibben velünk, átviharzik a Boulevard-on, Ridgewood felé, hátrahagyva Pufit, akinek végül is. Valljuk be. Mindent köszönhetünk.

Szombati Rosál

A lélek kapitulációja

A langyos békanyál csendesen csordogált a falba rejtett csövekben. Néha lezúdult egy ölnyi méhviasz, röfögő hangot adva az esti kornéliumoknak, melyek a dübörgő betonfalak bütykös nagylábújjai között, a mára már közönyös felnőttekké érett facsemeték gyökérbordáin, dohányrudat szivogatva sétáltatták elhizott szobaebeiket. Átlagos szombat este volt tehát. Aznap senki nem gyújtott füstölőket, hogy meditációs gyakorlatokba kezdjen.
Megnyikordult tehát a hűtőszekrény hűtött ajtaja és kikecmergett belőle némi kolbász és három krokodiltojás, hogy Rosál jól képzett ujjai között esti táplálékká váljon. A sárga aszpik felizzott, a babméretű olajbuborékok végtelen lyukaknak álcázva martak bele a zsiros szövetekbe, hogy az összeszáradt só csak úgy sercegett.
Ekkor történhetett, hogy a horpadt serpenyő hullafoltos fenekén masszává állt össze a tükörszelet, hogy a kanári szinű rotyogás illata megtöltve a konyha húsfalú üregeit, mélyebb szférákba ette be magát.
Rosál előbb csak megnyikordult, kezében megállt a margóvágó kés, a kenyérszeletek kérdőn száradtak tovább, s egy sóhaj, aminek nem kellett volna ott lennie keserű hörgésbe csapott át. A lélek fennhangon kapitulált.
Rosál megtántorodott, látta ahogy a serpenyőben lassan végez a buborék, aztán fordult egyet és szomorúan azt tapasztalta, hogy még mindig ott van, ahol eddig is volt. Észrevette, hogy nem változott semmi, és változtatni hiába, ő maga se tud, de semmin nem ám, a kenyérszelet csak szárad tovább, hogy magából nem tud kimenni, bár tudja mi van odaát, pedig ott belül valami nagyon erőteljesen , mindjárt a felszinre tör, feltartóztatni minek is, nahát.
Határozottan lépett a felizzott lefolyóhoz és a kávé kihűlt levével bepólyált, jól ismert bögre csúszós teste a levegővel érintkezve megadta magát. A cserépszilánkok a hűtő mögött kerestek menedéket a visszaváltatlan borosüvegek között. Míg Rosál vizenyős szemekkel vette tudomásul, hogy minden elveszett. Próbálta a zsilipeket elzárni és felhúzni a horgonyt a keserűség vitorlásaiban, de a szél felélénkült és akkora hullám csapott át a vizlepergető rácson , hogy kénytelen volt szüneteltetni a tükörkanári etetést.
Rosál minden lehetőséget számba véve, úgy döntött, hogy ebből továbbá nincsen számára kiút, hogy az egek békatalpa zárt garázsajtók kulcslyukaiba tapadt, hogy a fizikális tér satupofáiban, érveivel alul maradt.
Leroskadt a linóleumra és belekönyökölt önmaga szétgurultságának lávakövei közé. Érezte, hogy erre forróbb a tér és egyre fagyosabb az idő, hogy ami volt, az csak titokban lecsurgó békanyál, hogy nem gyújthat többé füstölőt, a tévét majd nézi a halál. Hogy ezen a szombaton a egész lénye a semmi értelmébe kapitulál…

KaLap nélkül ne kezdje a telet!

A KaLap mikroMagaZin üdvözli Önt!

Budapest első mikroMagaZinja, kulturális szórólapja októbertől indul hódító útjára a város kulturális csomópontjain, a világmindenség szolgálatában. Struktúráját tekintve az avantgarde és dada körök által kedvelt kollázstechnikát alkalmazva, az ollóval és ragasztóval nyírbált és tapasztott szövegnyalábok és képi- grafikai illusztrációk tartós masszájaként, igazi fekete- fehér színfolt a nyomtatatlan sajtó piacán.
Zéró forint, tehát az is belekukkanthat, akinek gubája sincs, ugyanakkor ismeretlen alkotók értékes munkáit tárja a Nagyérdemű elé, teret engedve a fiók- és papírkosár-irodalom világhódításának.
Könnyen emészthető mikroirodalmat tartalmaz, mely sokszor gyors segély lehet, kocogó világunk materiálisan felkavart, felszínes kultúrájában.

A KaLap azért van, hogy legyen. Jön a tél, hát vegyen.

Tisztelettel: Mészáros Péter Moha, főszerkesztő

A KaLap támogatókat és hírdetőket keres.

Miért éri meg a KaLap-ban hírdetni:

1. Új, feltünő és ingyenes, így könnyen eljut az olvasókhoz.
2. Budapest több. mint 30 pontján ( mozikban, színházakban, művházakban, romkocsmákban) megtalálható, minden hónapban ( a jövőben kéthetente) folyamatosan, olyan helyeken, ahol minden korosztály és kulturális réteg megfordul.
3. A magyar igazság, hogy a KaLap kezdő hírdetési tarifái rendkívül kedvezőek.

Vegye fel velünk a kapCsolatot: kalapzin@hotmail.com