Az a baj, hogy mérges vagyok, doktor úr, mondtam a folyosón, egy fehér széken.
Az nem vezet semmire, mondta a főorvos és hiányos bajsza alatt megjelent egy félmosoly, ami lehetett az együttérzés jele, ugyanakkor, része lehetett a szakmával járó szelid közönynek is, mellyel tudtomra adta, nem kiváncsi történetem részleteire.
Próbálja egy kicsit szarkasztikusan felfogni az életet, bölcselkedett és előadott valami rém rossz, szakállas viccet, amin, az adott körülmények között, még illedelmességből sem sikerült nevetnem. Ha érdekelte volna, hogy miért ülök a váróban három órája, és eközben miért vagyok kissé ingerült, talán elmondom neki, hogy a legrosszabb, és egyben legdühitőbb baleset, az, ami az emberrel önhibáján kívül történik, kivált, ha banális eset, hogy nem bánnám, ha a karom mondjuk egy részeges éjszaka alkalmával törik el, nem pedig úgy, hogy a Városligetben bringázgatva egy szabadon engedett, neveletlen eb egyszerűen a kerekeim alá rohan. Akinek elmeséltem a váróban az esetet, mind azt kérdezte, mi lett a kutyával, miközben a főorvos úr felvilágositott, hogy törés és törés közt van ám különbség, és amilyen most nekem van, azt még az ellenségének se kivánná, mert amilyen szar helyen roppant meg az orsócsont, az ilyet még a műtéti beavatkozások sem hozzák rendbe. Persze én megpróbálom szarkasztikusan felfogni az életet, csak valahogy nem sikerül.
Alapjában véve ugyanakkor örülnöm kellene, mivel a doki, aki felvette az esetet és megmutatta a röntgenfelvételt, mint utóbb kiderült egy gyakorlatlan, friss doki volt, és ha véletlenül nem keveredik elő a főorvos, egy sima gipsszel izzadok négy hétig, hogy aztán soha többé ne tudjam fölemelni jobb kézzel a söröskorsót.
Ültem tehát a váróban, a világ talán leglepukkantabb, már szinte szürreális kórházában, fél tucat szerencsétlenül járt, friss nyomoronccal és próbáltam szarkasztikusan felfogni az életet. Csak hát nem sikerült.
