Estike
És az a hely. Nem hittem a szememnek. A New York-ot majmoló csili- vili vagy túl trendi pesti helyek után az Estike, kérem egyszerűen egy kollégium pince klubja. A maga szétrúgott ajtóival, eldugult WC-ivel és ugri-bugrizó diáklányaival. Kétezer nyolcban. Az egyetlen piszuár, ami az est végére eldugult magányosan szolgálta a sört vedelő ifjakat, fekete szemeteszsákkal megalázott kollégája mellett. Valamikori fehér csempe testén nem aznapi hányás nyomai virítottak. Rózsaszín pepita dizájn. SZARSZAG. A pult körül. Nem, mert valaki befingott az egynyolcvan magas, levegőtlen helyiségbe. Az a szag nem is a WC-ből jött. Ott voltak más szagok. Nem. Ez a szarszag olyan határozott volt, mintha valaki egyenesen a pult tetejére kulázott volna. Átadtam B.-nek a szaloncukrot, amit útban odafelé találtam egy kuka mellett. BOLDOG MIKULÁST, mondtam. Aztán megláttam, hogy a pulton egy kosár tele van hasonló szaloncukrokkal. KÖ-SSZ-III. Kiáltott B. egy kicsit harsányabban, mint kellett volna, az én fejemben meg összeállt a kép. Egy másodperc alatt játszódott le, míg B. a cukornak örült. Egy szaloncukor története. Rejtélyes eltűnése és kalandos visszatérése. Ki az aki a koncert előtt távozott és ki az aki, nem tud beletalálni egy méterről egy kukába. Aztán megkérdeztem B.-t, mi a fasztól van itt, ilyen rettenetes szar szag. AZ A PÁLINKA, mondta B. NAGYON JÓ PÁLINKÁJUK VAN ÉS OLCSÓ. Ezt már a telefonban is mondta. Mintha a pálinka miatt kívánkoznék a koncertjét megnézni. A pult fölött, egy fehér műanyag táblán alkoholos filccel az itallap:
OLCSÓ SÖR, zárójelben: Soproni, 250. Alatta: DRÁGA SÖR, zárójelben Dreher, 270.
A szarszag tehát megszünőben. És diáklányok ugra- bugrálnak. Nem hiszek a szememnek.
