-4. epizód
Bugyboréklakban, avagy miként kapta Morran fia Vijjog a Petihal nevet
Amikor már úgy látszott, hogy nincs kiút a tél iszonyú szorításából, és kókadtak voltunk mindnyájan, Süllőbálna barátom elhatározta, hogy nála fogunk egyszer fenekedni, és megannyi napfényvizet iszunk majd, és közben messzi tájak muzsikája fog szólni folyton s folyvást.
El is érkezett az a nap, és öten gyűltünk össze akkor a Zöld Kígyó gyomrában: ott volt Morran fia Vijjog, Fájószívű Kék Süllőbálna, Szikkadt Kozák, Nagyorrú fia Nagyorrú, a Birkapásztor és Elektroviszockij. Elindultunk akkor, öten, mivel a hatodik, Szőke Iszák akkor nem jött el, mert aznap női bájakban lelte kedvét. Elindultunk hát az unyivermagba és összevásároltunk pezsdítő vizeket, napfényvizeket, laudánumot, sziljodkát, más egyéb halakat, vörös és lila hagymát, zsírt, meg kenyeret, de annyit, hogy az univerzális áruház öt szekerével kellett kitolni. Bugyboréklakba már egy óriásszekérrel jutattuk el a tekintélyes mennyiségű inni és ennivalót, amit felváltva toltunk el odáig. Nagyorrú fia Nagyorrú az örök garabonciás akkor még hazatért, hogy testét vízzel illesse és szappannal, mi pedig közben zsíros kenyereket gyártottunk és rettenetes halakat csomagoltunk elő, aminek én fennen örültem. Amikor Nagyorrú fia Nagyorrú visszatért, elkezdtük a mulatságot menten. A muzsikának véget nem érő árja egyenlőre még nem mászott igazán füleinkbe. Aztán hamarosan elérkezett a nagy hal ideje. Persze sziljodkát már ropogtattunk előtte is, rá pedig laudánumot gördítettünk feneketlen mély torkunkba, ahogy az már ilyenkor szokás.
A nagy hal arannyal volt bevonva, méretei öt hüvelyk hosszában, egy hüvelyk széltében. A hal szeme arany fényt árasztott magából, és Elektroviszockij látta akkor, hogy ez jó hal, és maga elé vette a halat és így kezdett beszélni:
„Hajnali kettőkor arra ébredtem, hogy anyukám gőzölgő főtt halat nyújt felém. Álmomban a kezemet nem tudtam megmozdítani. A tenyeremet hatalmas horgokkal erősítették a falhoz.
E hal vére sem hiába folyt el. Átkísérem a túlvilágba, méltóképpen és tisztesség teljesen.
Amikor sehova nem érünk majd, a kapunál a hal meglát, köszönteni fog majd engem, és így szól hozzám:
- Jöjj, barátom, sakkozzunk egyet! Itt már nincs szükségünk gondolatokra, mert ismerjük a mindent.
Erre én azt felelem:
- Megyek.
De ez a játszma sosem fog véget érni. Csak amikor megunjuk. És így beszél majd hozzám a hal:
- A méltóság. Megtanít minket várni. Lehet, hogy jobb volt odalent. A víz, a türkízszínű tenger, az hiányzik leginkább. Egyszer láttam a tengert, amikor lementünk nyaralni szüleimmel egész a Fekete-tengerig. Felfeküdtünk a víz tetejére, a nap csillogtatta pikkelyeinket. Ó az a csodálatos tenger.”
Elektroviszockij kivágta a hal szemét, beledobta a napfényvízbe, és megitta. Mindenki feszülten figyelte a szemet, hogy mi fog történni. Morran fia Vijjog ekkor felpattant és így beszélt:
- Petihal vagyok! A barátom emlékére énekeljük el azt a dalt! Petihal vagyok. Köszönöm Elektroviszockij, hogy ilyen tisztességben nyugodhat! Énekeljünk!
Akkor mindnyájan rágyújtottak az ősi nótára:
Sehol nyugszik már a hal,
sakkozik a víz-világ.
Énekel két jó barát
átszakadt immár a gát.
Lát engem és látom őt,
farkuszony vígan repes,
tengeráram rázza meg.
Semmi patak hömpölyög!
Sehol nyugszik már az ember,
sakkozik a bölcs-világ!
Felhők felett száll a dal,
Semmi hang és semmi csend!
Morran fia Vijjog arca ezután elváltozott: kesze-kusza fogak jelentek meg a szájában, szembogara kitágult. Pólóját hátából kinövő hatalmas hátuszonya szakította ki. Zöldfény kezdett égni körülötte, mindnyájan megnyugodtunk.
Tíz óra felé járt az idő, amikor Petihal a nagy mennyiségben fogyasztott napfényvíz és laudánum után sziljodkát áhított. A sziljodka adagolója pedig Elektroviszockij volt akkoriban, ezért Petihal leteperte őt a földre, de Elektroviszockij védte a sziljodkát, mert tudta, sora van annak. Ekkor azonban Nagyorrú fia Nagyorrú öklével fenyegette Elektroviszockijt és ilyen szavakkal illette őt:
- Halat kérünk, rögvest, a kutya meg a macska náthás fogkövét! - és rávetette magát a hal őrizőjére.
Elektroviszockij főgenerátora már túlmelegedett a küzdelem hevében, és kitépte magát a két kópé szorításából, a magasba emelte a zacskót, amiben a sziljodka volt, és ezt mondta:
- Belátom, barátaim, eljött már az idő!
És megnyílt akkor a zacskó, és ettek a sziljodkából mindnyájan, innentől kezdve óránként.
Petihal rögtön utána kezébe vett egy zsíros kenyeret, de már nem tudott megállni két lábán, ezért a kenyeret nem ette meg, hanem nyakon vágta magát vele, majd a földre zuhant.
Ekkor elérkezett az éj fele és új napba fordult világ, és mi is belesiklottunk, bár már nem éreztük.
Azért lehetséges eme események ily kimerítő elbeszélése, mivel a Süllőbálna szájából kilógott egész este egy felvevőgép, ami rögzítette az eseményeket. Ott van az hasában mind a mai napig mert nem bírta megemészteni.
.
